A fehér sneaker korszaka
Az életünk egyre inkább olyan, mint Patrick Bateman reggeli rutinja az Amerikai pszichóban. Mindennek megvan a maga tökéletes sorrendje és helye: Felkelünk, munka, végzünk, hazamegyünk, TV/YouTube, alvás. Szokások és előtervezés, programozás. Bizonyos tekintetben jók, mert keretet adnak az életnek. Szervezettebbé tesznek minket. Sok a dolgunk, el vagyunk havazva, nincs időnk semmire, magunkra sem igazán, másokra még kevésbé. Automatikus -robot- üzemmód, úszunk az árral.
Meccsre készülünk. Ellenfelet elemzünk. Gyengepontokat keresünk. Edzésen gyakoroljuk. Meccs. Kielemezzük. És elölről megint. Sok a meccs. Alig van idő készülni. Még ezt a meccset meg kellene nézni. Azt a játékost még ki kellene elemezni, hogy mit csinált 3 hónappal ezelőtt. Hátha látunk valamit. Keressük a 0,01%-ot. Az adatokat még meg kellene nézni. Hova is rúgta legutóbb az ellenfél kijelölt rúgója a tizenegyest? Túl sok az információ. Sok a zaj. Minden gyorsul.
Csend. Luxus lett. A világ nem akarja, hogy lelassulj. Rengeteg inger ér minket, aminek részben célja, hogy az agyunk túl legyen stimulálva. A spontán, váratlan dolgokat el akarjuk kerülni, mindent kontrollálni akarunk magunk körül. Nem élünk eléggé a jelenben, a múlt már nem számít - és nem is vagyunk tisztában vele-, folyamatosan a jövőt tervezzük. Optimalizálunk. Vannak kutatások, amik kimutatták, hogy házastársak több időt töltenek digitális tartalom fogyasztásával, mint beszélgetéssel. Nincs elmélyülés a gondolatainkban. Minden percet be akarunk tervezni, mert az a perc, ami nem hatékony, értéktelen.
Rengeteg változás ment végbe az elmúlt évtizedekben, amire az agyunk nincs felkészülve, mert a változások nem ilyen ütemben történtek az évszázadok során. Nem tudunk mit kezdeni a sok ingerrel, aminek pont ez a célja, hogy mindig le legyünk foglalva - az ingereken keresztül lehet manipulálni, hatni a döntéseinkre, szokásainkra. És ha mindenki ugyanazokat az ingereket kapja, akkor minden cselekvési tendencia egy irányba fog húzni. Böszörményi-Nagy Gergely egyszerűen fogalmazta ezt meg: “az algoritmizált világ homogenizálta a közízlést”.
Ahogy a The New York Time Magazine fogalmaz:
“Egynegyedénél vagyunk a történelem kultúra szempontjából egyik legkevésbé innovatív, legkevésbé átformáló, legkevésbé úttörő évszázadának a nyomtatott sajtó óta.”
Elég körülnézni, mennyire minden ugyanaz. Autók (kívülről és belülről - egy nagy érintőképernyő a hatékonyság érdekében, minimális desginnal, ja, és a színekről se feledkezzünk meg), telefonok, poszterek, szépségideál, házak belső elrendezése (minimál design itt is), AirBnB, öltözködés, étkezés (egybemosódnak a kulturális sajátosságok azáltal, hogy minden mindig elérhető mindenhol), kávézók, zenehallgatás, logók, az új NFL stadionok és még sorolhatnám. Ha már Amerikai pszicho, ide hozhatnám a névjegykártyás jelenetet is (“Mutasd meg Paul Allen kártyáját”), ahol az összes névjegykártya ugyanolyan (ugye te is látod az óriási különbségeket?!), mégis különbözőnek akarják láttatni - tökéletes szatírája jelen társadalmunknak. A globalizáció és a homogenizáció miatt a népekre, tájegységekre jellemző kultúra és tradíció elhomályosodik. Pedig lenne ezekre szükség, de nem jutunk lélegzethez.
Az a 1990-s évek elején -kiemelném a dátumot- 2 orosz művész, Vitaly Komar és Alexander Melamid felfogadott egy piackutató céget azzal a céllal, hogy még jobban megértsék mire vágynak az amerikaiak egy műalkotásban. Különböző kérdésekkel mérték ezt fel - Mi a kedvenc színed? Jobban szereted az egyenes szögeket vagy az enyhe íveket? Bent vagy kint? Milyen típusú táj legyen? Ezután a 2 művész elkészítette a válaszoknak megfelelő festményeket, majd megismételték ugyanezt más országokban is, mint Oroszország, Kína, Franciaország, Kenya. Azt várták, hogy a különböző országok és kultúrák eltérő eredményt hoznak majd. De nem ez történt. 11 különböző országból 11.000 embert kérdeztek meg, de az összes festmény majdnem ugyanúgy nézett ki. Komar így fogalmazott: “Elutaztunk különböző országokba, unalmas megbeszéléseken vettünk részt közvéleménykutató cégekkel, több pénzt szereztünk, hogy tudjuk folytatni a kutatást, de nagyjából mindig ugyanazt az eredményt kaptuk. A szabadságot keresve rabszolgaságra találtunk”
Minden azonnal kell, minden azonnal elérhető. Eltűnik a küzdés és az erőfeszítés az életünkből, mivel nem vagyunk rákényszerítve. Lefogyni is sokkal könnyebb az Ozempic-el, mintsem eljárni edzeni és figyelni az étkezésre. Ezt is megoldották, hogy nekünk könnyebb legyen. Kiveszik azt az érzést, hogy elmenj edzeni akkor is, amikor nincs kedved. Aki volt már így tudja milyen jó érzés utólag. Pedig amit azonnal megkaphatunk és elérhetünk, annak nincs, vagy egyre kisebb az értéke ezáltal.
“A ‘modern élet’ kulturális mozgatóereje a remény és vágy a világ kontrollálhatóságára. Mégis, akkor tapasztaljuk meg igazán a világot, amikor a kontrollálhatatlannal találkozunk. Csak akkor érezzük magunkat meghatottnak, megérintettnek, élőnek. Az a világ, amit teljes egészében ismerünk, amelyben minden el van tervezve és el van sajátítva egy halott világ lenne.” - Hartmut Rosa német filozófus a ‘Világ kontrollálhatatlansága’ című könyvében. Tőle még sokat fogok idézni.
A Netflix úgy tűnik megveszi a Warner Bros-t. “Moziba járni már egy elavult dolog, mert a nézők jobban szeretnek otthon filmeket nézni” - mondta a Netflix CEO-ja, Ted Sarandos. Egy újabb lépés az elmagányosodás felé. Jött a Covid, a munkahelyeken a home office egyre népszerűbb lett, aminek nyilván megvannak a pozitív oldalai. De egyre kevesebb az emberi érintkezés, a társas esemény. Talán még a koncertek és sportesemények megmaradtak ilyennek. Mostmár a filmipar is ezt az irányt erősíti. ‘Maradj otthon’, ahogyan szólt a szlogen a Covid idején. Elég, ha telefonon vagy iPaden keresztül nézel filmet, nem kell moziba menned, hogy egy teljesen véletlenszerű közösséggel élj át egy sajátos élményt. Sőt. A Netflix odáig megy, hogy szándékosan olyan filmeket készíttet, amelyeknek nagyon egyszerű a cselekménye, tehát a háttérben is nézheted, mert nem igényel aktív folyamatos figyelmet. Megint csak azért, hogy le legyél kötve, fogyassz tartalmat. Ez persze a globális filmiparban is megmutatkozik, egyre kevesebb az eredeti ötlet, a legtöbb film jelenleg már befutott franchise-ok előzménye vagy folytatása, feldolgozások. Sok film 2 hétig látható moziban -megfelelve ezzel az Oscar kritériumainak-, aztán felkerül online. Nem lennék meglepve, ha idővel az Oscar szabályzatot is módosítanák.
“Máma az a legnagyobb baj, hogy az emberek nem beszélgetnek egymással”. - A 95 éves nagyapám
Kezdenek eltűnni az igazi egyéniségek, akik a kultúrát előre mozdítanák, akár zeneileg, könyvekben, filmekben -kreativitást igénylő területek-, talán azért is, mert az élet túl kényelmes és magas minőségű ahhoz, hogy bárki is kockáztasson. Az, hogy kinek mi a kockázat elég szubjektív, de ahogyan a világhoz hozzáállunk, az alakítja a róla történő percepciónkat is.
“Az agyunk napközben mindig tanulni akar, nem tud leállni. Az agy túlzottan plasztikus ehhez. De mivel napközben repetitív unalmas dolgokat csinálunk -persze én is-, az agyunk hozzászokik ehhez, ezért nem tudjuk az új információkat sem olyan jól kezelni.” Ezt a jelenséget hívja úgy az angol, hogy ‘overfitting’.
A modernizmus egy gyakorlati mellékterméke: ahogy a dolgok egyre technológiaibbá válnak, annál inkább nő a különbség az alkotó és a felhasználó között. Nem akarok előreszaladni, de ugye látjuk a hasonlóságot a fociban ezt tekintve?
Ezt a bevezető részt egyébként ChatGPT-vel írtam, gondoltam így a témához is jobban fog illeni.
“Egy könyv, film, zene amelyet minden jelentős kiadó, stúdió elutasított még lehet világhírű. Vagy fordítva, óriási bukó is lehet annak ellenére, hogy milliókat költenek a reklámozására. És a sportok - különösen a profi labdarúgás- érdektelenné válna, ha a sikert meg lehetne vásárolni vagy ki lehetne számolni.” - Hartmut Rosa
A foci előnye, hogy egy végtelenül egyszerű és olcsó sport. Nem kell hozzá sok kiegészítő, egyszerűek a szabályok, és a legtöbb ember számára elérhető. Valljuk be, a legtöbben legalább kipróbálják, ami értelemszerűen növeli a sport minőségét. Hasonlítsuk össze a motorsportokkal. Mivel annak jelentős anyagi költségei vannak, így a legtöbben el sem jutnak odáig, hogy kipróbálják magukat. Biztos, hogy a világon legtehetségesebb pilóták vannak ott? Tehetségesek, nem is kérdés, de a lehetőséget is sokkal kisebb minta kapja meg. A focival nincs így. Azáltal, hogy nagyon sokan kipróbálják, sokkal nagyobb eséllyel mutatkozik meg a tehetség, ami emeli a sport színvonalát. Ezért is ilyen népszerű. Na meg azért is, mert egyszerű.
JELEN LABDARÚGÁS
A foci jelenleg az alábbi dolgok permutációja/kombinációja:
-labdakihozatal kapussal - sokszor emberfogásos letámadás ellen - tipikus megoldás: hosszú labda területbe
-támadó struktúra 3-2-5, 3-1-6, 4-1-5 (ellenfél formációjától is függ, ha 3 védős rendszer ellen - akkor 316)
-építkezés rugalmasan 3-4 játékossal (3-2, 2-3, 3-1, 4-1, 4-0, 4-2 variálása)
-szélsőhátvédek befelé mozgása - 6-8-10 pozícióba
-6-os beindulása mélységből - általában építkezés két 6-ossal
-3/4 játékos a sorok között
-szélső forgások/váltások
-beindulások szélsőhátvéd-belső védő közötti területbe
-hamis 9-es
-ellentétes lábú szélsők a széleken
-érkezés 3-4 játékossal beadásokra - hosszú túltelítése
-rest defence fókusz - 2-3/3-2/3-1 biztosítás kialakítása
-támadás főleg a széleken
-a sorok közötti területben elhelyezett játékosok kimozognak onnan vagy visszalépnek
-a sorok közötti területen kívül elhelyezett játékosok bemozognak oda
=mindezt a pozíciós játék alapelveinek keretein belül
A pozíciós játék alapjaiban nem egy kreatív megoldás. Ebben az edzőnek nem kell extrát kitalálni, persze, mindig lehet csavarni a dolgokon, de ez nagyjából 2-3 edzőnek sikerült az elmúlt 15 évben. A többi másolja. A játékos pedig végrehajt. A mögöttes elv a hiba minimalizálása - és nem a jó megoldások maximalizálása. Részben utóbbi is, de az csak következmény, az uniformizált megoldásokból. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek pozitív aspektusai, elemei, amit ne lehetne használni. Ahogy az oktatásban, úgy itt is észre kellene venni, hogy kik azok, akiknek egy merevebb keretrendszer segít, és kik azok, akiknek nem. Ellőhetem a klasszikust is: “Ha a halat a fára mászás képességében ítéled meg, egész életét hülyeként fogja leélni.”
Ez persze szubjektív: egy tisztán pozíciós játékot játszó csapat játéka számomra unalmas. Nincs benne véletlen, minden eltervezett. Senki sem húz váratlant. Vagy csak alig. Egy olyan elképzelés, amely nem egy kreatív megoldás, mikor fog olyan dolgot tartalmazni, ami vonzza a nézőt és ott tartja a figyelmet? Nem lesz túl sok ilyen, persze vannak játékosok, akik még ebben is tudnak extrát húzni, de ilyenkor felmerül a jogos kérdés, hogy biztosan ez a megoldás-e a legjobb a számukra.
Elkezdek nézni egy meccset, és nagyjából 10-15 perc után előre meg lehet mondani, mi fog a maradék 75-80 percben történni -taktikai értelemben. Nem túl izgi, ugye? Nagyjából egy éve történt, amikor bekapcsoltam egy Brentford-Chelsea meccset. Ritkán nézek TV-n élőben meccset, gondoltam adok egy esélyt. Látom, hogy a Brentford 5-3-2-ben védekezik, de csak egy rövid pillanatra látszott, ahol még nem állt fel a Chelsea egy pozíciós támadáshoz, de egyből tudtam, hogy 3-1-6-ot fognak csinálni, mint nagyjából a legtöbb csapat egy 5 védős rendszer ellen. Az előnyeiről nem megyek bele mélyebben, nem is ez a lényeg. Ennyit a kiszámíthatatlanságról, 5 perc után ki is kapcsoltam. Ettől függetlenül ismétlem, tud jól működni. Ha 1000x le kell festeni egy adott képet, a 752-ik alkalommal nyilván jobb lesz mint amikor 20-ik alkalommal csinálod. A hatékonyság megkérdőjelezhetetlen. Ezért csinálja mindenki. Másolás & beillesztés. Étkezési hasonlattal élve, egy jó gyorséttermi kaja. Beülsz, kikéred, megeszed, kalóriabevitel megvan, és lépsz tovább. De mindig minden ugyanaz a standardizált dolog. Nincs mögötte mély élmény. Vannak jó dolgai, csak mértékkel kellene használni. Ha egy edző átvesz egy csapatot, a csapatépítés kezdeti fázisában jó tud lenni, hiszen stabilitást ad, ami növeli az eredményesség valószínűségét, ami időt nyer a folyamathoz. Ez egy jól bevett szokás. A probléma ott van, hogy innen nincs változtatás, továbblépés, és marad a sémajáték. Picit olyan ez, mint a póker, az elején amikor túl sok a játékos és még nem ismerted ki őket érdemesebb lehet a tutit játszani. Viszont, ha mindig csak a tutira mész be az ellenfelek ki fognak ismerni -és amúgy unalmas is lesz.
“Minden a másolat másolatának másolata.” -Jean Baudrillard (+Harcosok Klubja)
A rendszer erejét nem a váratlan megoldások, hanem a tökéletesen kimunkált és megtervezett mozgások adják, vagyis nem az történik, hogy egy váratlan problémát kell a védőknek megoldaniuk, hanem az, hogy fizikailag nem tudnak egy adott mozgást időben lekövetni - mivel jó a beindulás üteme, sebessége, a labdajáratás során el van tolódva a védelem stb.
Van most egy ‘trend’ - eléggé izzadtságszagú, de ahogy látom működik-, amely a pozíciós csapatok rugalmasabb megoldásait akarja formabontónak feltüntetni - nem mindig helyesen értelmezve a miérteket. Valóban van változás, de nem veszik figyelembe a háttérben húzódó miérteket. Például azt, hogy megváltozott a védekező viselkedés, sokkal több csapat sokkal agresszívabb és emberorientáltabb, főleg a középpályán, így ha labdát akarsz kapni, területet nyitni stb. akkor sokkal több mozgás szükséges azért, hogy vagy lábra kapd a labdát, de elszakadj a védőtől, vagy területet nyiss a társaknak azáltal, hogy egy védőt kimozgatsz területből. Keverjük a szezont a fazonnal. Nem az esztétika, a szépség, a hit, vagy a mögöttes eszme befolyásolja, hanem szimplán csak a hatékonyság -ami egyébként egy fontos tényező, amit nem vitatok. Szabadabbnak tűnik a mozgás, de valójában nem az, mert minden egy előre meghatározott keretrendszeren belül történik. A csapat geometriai szerkezete nem változik. Nagyobb a variancia a sok mozgás által, ezért megtévesztő tud lenni. Ezekben van a nagy különbség. Azért csinálsz valamit mert hiszel benne, ami spontán, kreatív, improvizatív megoldásokhoz vezet, vagy azért, mert ez a hatékony megoldás, ami a játék jelen természetéből ás dinamikájából logikusan fakad.
Természetesen a játék változik. Fejlődik. Nem pozitív értelemben gondolom, hanem mint leíró használtam a kifejezést. Az idea fontosabb lett, mint azok, akik azt létrehozzák. Lehet mondani, hogy igen, így is vannak sztárok, extra játékosok, akik miatt érdemes kimenni meccsekre. Persze vannak. De nem mindegy, hogy azok a játékosok, mit és miért tudnak kihozni magukból. Yamal játéka biztosan csak annyi lenne, hogy a jobbszélen megkapja és onnan megoldja? Nem tudna a pálya más területein is ugyanilyen jól játszani?
Egy másik számomra megmagyarázhatatlan dolog. Ahogy a csapatok a támadóharmadhoz érnek, szinte mindenki ugyanazt csinálja. Egyáltalán nem a kombinációra helyezkednek, hanem a beadásra. Kikerül a labda a szélre, a társak távolítanak -max 1 játékos támogatja alá vagy mögékerüléssel a labdást-, kombinatív játékra így szinte esély sincs. 3-4 játékos a 16-oson belülre mozog, hogy opciót adjanak a beadásra, a többiek hátul biztosítanak, a beadások pedig főleg visszapasszok vagy a hosszúra érkeznek. Mindent a hatékonyságért és a “kontrollált” támadásokért. Biztos nem lennének olyan játékosok, akikkel a támadóharmadban is lehetne kombinatív játékot játszani?
Ismétlődő jelek, ismétlődő minták, mindezt egy steril asztalon megtervezve.
A kontrollt egyik legkönnyebb módon úgy érhetjük el, ha nyomást generálunk. Minél több labdabirtoklás, minél többet legyünk az ellenfél kapuja előtt. A pozíciós támadások hatékonyságát már nem a felállt védelem elleni játék adja, az hogy réseket találj, hogy megbontsd a védekezést. A pozíciós támadások hatékonyságát a nyomás adja. Beszorítod az ellenfelet, bedobásokat, szabadrúgásokat, szögleteket harcolsz ki - amik szintén homogenizálódnak…, de ebbe nem megyek bele-, labdabirtoklás váltások generálódnak, amikor a védekező csapat rövid ideig el tudja veszíteni szervezettségét azáltal, hogy kinyílik, amit a jó visszatámadás azonnal meg tud büntetni. Egy top csapat nem váratlan helyzetekből nyeri meg a meccset, hanem nyomásból, és a nyomásból származó minőségi előnyből, kvalitából. Kiteszed a szélére a labdát 40x, abból 1 alkalommal az extra szélsőd meg fogja verni az ellenfelét. A többinél meg húzogat, ugye, nehogy labdavesztés legyen.
Mindig vannak posztok és főleg szerepkörök, amik hirtelen -trendszerűen- népszerűvé válnak. Azáltal, hogy 1-1 játékos bizonyos posztokon különlegeset húz-tanítható dolgok főleg, nem pedig a művészi vénából kiindulók-, azok hirtelen óriási stratégia előnnyé válnak, majd a többi csapat is elkezd nagyobb fókuszt tenni ebbe az irányba. Például ilyen volt Ederson a hosszú kirúgásokkal, a szélsőhátvédek elkezdtek befelé mozogni, olyan pozíciókba, ahol eddig nem tűntek fel, majd a szélsőhátvédeket elkezdték erre képezni, vagy középpályásokat kezdenek el szélsőhátvéd pozícióba rakni. Ezek a legtöbb esetben nem olyan megoldások, amelyet más játékosok ne tudnának megcsinálni, csupán annyi, hogy bizonyos játékosok a strukturális előny érdekében különböző labdanélküli mozgásokat alkalmaznak. Nem olyan, mint De Bruyne beadásai mélységből a hosszú kapufához, Neymar bármilyen csele, vagy Messi átlós befelé cselezése közben beindítása az ellentétes oldalon induló szélsőhátvédnek. Ezeket csak ők tudják így.
Mi várható a jövőben? Mivel védekezésben minden a nyomásról szól, így a középpályások rugalmassága is változott a hatékonyságból fakadóan - több a visszalépés a nyomás csökkentése érdekében. Az aktívabb védekezések miatt a csapatok visszatérhetnek a 4-es építkezésre, mert az egyrészt jól tudja csökkenteni a nyomást/ha van nyomás, akkor már legalább 3, de inkább 4 ellenfelet kimozgat, és a támadókat még izoláltabb, jobb helyzetbe hozza, még nyomás esetén is. Ahogy látjuk, letámadásnál szinte a legtöbben 1v1-ben támadnak le, így a labdakihozatal újabb iránya az lehet, hogy vagy mindenki még mélyebbre megy, hogy mélységben nyíljon több terület, vagy mindenki előre megy és hátul nyílik ezáltal több terület, amivel ha a kapust megtámadják -előbb-utóbb-, akkor a szabad-embert lehet kihasználni. Amint megtörténik ez az optimalizálás, változni fog a védekező reakció. El tudom képzelni, hogy az 1v1 után megint inkább egy rombusz alapú letámadás lesz népszerű, ahol marad +1 hátul, de egy szűkebb első vonallal lehet terelni a labdát. A rombusz letámadás ellen a labdakihozatal többet fog dupla 6-ost, tripla-szélességet, vagy hamis 9-est használni. Középpályán a 6-osok mozgása még rugalmasabb lesz, hiszen legtöbb jó csapat 1.vonal árnyékolással ki tudja zárni a 6-ost, akinek dinamikusabban kell feljebb lépnie, beindulnia, mint egy 8-casnak, hogy labdát kapjon - ez a folyamat már most elindult. Szélsőhátvédek helyén támadók is előfordulhatnak, vagy olyan középpályások, akik tudnak 6-ost / 8-cast játszani. Védekezésben elképzelhető, hogy több csapat válthat tisztán 3 védős utolsó vonalra, vagy arra, hogy másképp legyen tagozódva, ezzel lezárva a szélesen maradó szélsőket, és a belső indulásokat.
EDZŐK
Ha megkérdezünk 100 edzőt milyen játékot szeretne játszani/mi a filozófiája/vagy a legrosszabb, a játékmodellje, minimum 95 ugyanazt fogja mondani. Labdát birtokolni, intenzíven támadni, és magasan letámadni. Azért mert ez a fancy, ez az elfogadott, a trendi, ezt tudod eladni. Vagy mondhatnám úgy is, ahogy sokan mások, hogy ez a ‘legracionálisabb játék’. Nagyon unalmas, semmi egyediség és egyéniség nincs ebben. Még az elvek, koncepciók is ugyanazok. Mindenki mindig mindenhol szinte ugyanazt mondja el. A szóhasználat mérsékelten változhat, de lényegében ugyanaz -potato, potahto. Őket hívom fehér sneaker edzőknek. Csak nézzétek meg mit hordanak legtöbben: sötét casual ruhák a legtöbbször fehér sneakerrel. Nehogy valami szín is legyen benne.
A csapat olyan mint az edző. Nem tudod megjátszani magad, hogy más legyen. Ez egyébként egy klasszikus bölcsesség. Erre nincs adat, racionalitás ami alátámasztja, csak tapasztalat. Egy picit megfoghatatlan, mégis igaz. Nincsenek rá tanulmányok, amelyek megnézik az edző személyiségprofilját a 16PF vagy DISC teszttel, vagy bármivel ami most divatos, és megnézik hozzá a csapat kollektív viselkedésének jellemzőit. Mivel nem mérhető, nem egy standard ingerszegény környezetben mutatkozik meg, ahol sok minden mérhető. Ahol a zajt ki lehet zárni. Ezeket pont, hogy a zaj hozza elő a legtöbb esetben.
“Elméletben nincs különbség az elmélet és a gyakorlat között, de a gyakorlatban igen.” - Yogi Berra
Ezen jelenségek az edzők teljesítményén is meglátszanak. Kompany hasonló megközelítéssel - bár más strukturális megoldásokkal- a Burnley-vel simán kiesett a Premier Leagueből (azok után, hogy a Championshipből kiemelkedő lehetőségekkel rendelkező csapatként feljutott), majd a Bayernnél idén rekordokat dönt. Hirtelen jó edző lett belőle, ugye? A megközelítés, amit mindenki másolni és alkalmazni akar a legjobb játékosokkal működik -ligán és szinten belül is-, az ő profiljaikkal és megoldásaikkal. Akkor ki és mi a fontosabb? Másik kedvelt példám Russel Martin. A Southamptonnal amolyan De Zerbi másolatként feljutott, majd nagyjából ilyen 20 meccs alatt 1 győzelmet tudott összehozni a Premier Leagueben. Amikor a Sky visszahívta tavasszal a stúdióban még mindig arról beszélt, hogy ők milyen módon hozták ki a labdát a Manchester City ellen. Ott lehetett tudni, hogy semmit sem változott, és a következő állomáshelyén is kudarca lesz. Így is lett. A Rangers szurkolók sokat tudnának mesélni.
A mai “modern” futball a rendszerek játéka, a humanizmus eltűnik, és mindenkit fazonra akarunk nyírni. Guardiola talán még átmenet, a csapatai a pozíciós elveken keresztül jobban a személyes erősségekre voltak felhúzva, ezért teljesen máshogy játszott a Barcája, a Bayernje és a a Cityje is. Bár ő is kicsinált a rendszer miatt pár játékost, lásd Ibrahimovic, vagy Grealish - Cherki, tarts ki. A tanítványa, Arteta viszont túlszárnyalta őt, a poszthumán fociban ő már jobb, a rendszerjátéka tökéletesebb. És még sorolhatnám az edzőket. Ezen a szinten persze könnyebb megtenni azt, hogy bizonyos játékosokat kiveszel a csapatból. Vagy azt csinálod amit kérek, vagy nem játszol. Ennek is köszönhető, hogy specialistákat képzünk ki egyre jobban. Egy dologban legyél jó és kiemelkedő, a rendszernek arra van szüksége a leginkább.
A hatalom és a döntéshozatal jogköre sok esetben kihat, megváltoztatja, befolyásolja a személyiséget. A miértekben még én is kételkedem, vannak olyan gondolataim, hogy az edzők nárcisztikus egoizmusa -ami valahol egy szükséges rossz ebben a szakmában, hogy tudd kezelni a kritikát és a nyomást- a volt játékoskori elnyomásból fakad, amely részeként ahogy hatalmat kapnak az elnyomott dolgok felszínre tudnak jönni. Részben a vezetői szereppel is jön, a betöltött pozícióval, amely elhitet veled bizonyos attribútumokat is. Lényeg a lényeg, magas szinten ezek a legtöbb esetben velejáró dolgok. Most jöhetnék a coachok kamudumájával, a reziliens demokratikus pozitív szemlélettel és asszertív kommunikációval, de megkímélek mindenkit. Egy bizonyos szintig lehet tudatosítani ezeket, de a játékos azonnal levágja, ha az edző nem önazonos. Lehet fejlődni képességekben, viszont bármennyire is szeretnéd elkerülni sok váratlan és kontrollálhatatlan szituációba kerülsz, ahol a valós személyiség hamar kiütközik. Aki pedig egoista és nárcisztikus jegyekkel rendelkezik, az hogy engedné ki a kezéből a kontrollt és az irányítást? Istent akarunk játszani. Ha nyerünk, az edző és az ötlete a király, mert a játékosok jól hajtották végre a tervet. Ha veszítünk, a játékos a hibás. Hogy is van ez? Ha veszítünk, egyből a játékos a fontos, ha nyerünk, akkor pedig az edző?
“Amikor tanítasz/oktatsz, gyakorlatilag arra kéred a diákjaidat, hogy a jelenlegi értelmezésüket és nézeteiket adják fel a tiéddel szemben.” - random reddit komment
Azt gondolom részben ez is okozza a magas fluktuációt az edzők között. Igen, persze, fejétől bűzlik a hal, mondja mindenki. Ezt is értem. Viszont ilyen megközelítéssel egy ördögi kört indítunk el: robotikus játék, robotikus edzők, robotikus játékosok, minden kapcsolódás nélkül. Ha nincs eredmény távozik az edző, jön az újabb hasonló megközelítés. A játékos számára pedig ez a keringőnek egy normális lefolyása, ő is robot üzemmódba kapcsol, ezért úgy van vele az edzők jönnek-mennek, minek kapcsolódni? Kulcsszituációkban pedig nagyon hiányzik a kapcsolódás. Hogyan tudna a játékos küzdeni egy olyan emberért, akivel csak a szokásos felszínes és hierarchikus kapcsolata van?
Arról nem is beszélve, hogy nagyon sok mesterkélt dolog van, kevés aki/ami autentikus. Nehezen tudom megfogalmazni, de van egy mesterkéltség a kommunikációban, megjelenésben, mivel meg kell felelni kifelé, tökéletességet kell adni, minden mondatot átgondolni. Nincs egy természetes pillanat. Elég megnézni a sajtótájékoztatókat, interjúkat.
Ha mindenki ugyanazt csinálja, vagy legalábbis próbálja csinálni, nem is nagyon beszélhetünk arról, hogy ‘stratégiai előny’. Sokkal inkább végrehajtási előnyről beszélhetnénk. De persze előfordul, hogy például a gyengébb minőségű csapat strukturális előnyt tud kialakítani. Vagy pozíciós előnyt, mert a tervezésből tud ez fakadni. Mindezt gyengébb játékosokkal teszed. Gyengébb minőséggel akarod ugyanazt csinálni, majd azt várod, hogy az eredmény jobb lesz?
Guardiola egy híresebb gondolata, hogy “mondd el, hogyan védekezik az ellenfél és én megmondom, hogy kell támadni”. Ez így elolvasva és értelmezve egy elég nyitott világnak tűnik. Holott ez is csak egy zárt logikán belüli gondolat eredménye. Mit jelent? Ha az ellenfél az első vonallal támadja meg a belső védőmet, akkor a 6-ost kell keresnem, ha második vonallal belülről, akkor a 8ast, ha második vonallal kívülről, akkor a szélsőhátvédet és még folytathatnám. A szabad-ember logikája. A megoldás az ellenfél reakciójától is függ, de előre levezethető a logika.
Van, aki a pozíciós logikában hisz, és ezzel nincs is semmi baj. Azt viszont nem tartom túl reálisnak, hogy mindenki ebben hisz. Értem, ezt könnyebb oktatni, alkalmazni, játszatni. A nyelv is fontos, angolul lassan minden dokumentálva van, és mivel az angol a futball domináns nyelve, így az angol nyelv egyszerű és merev logikája is akarva akaratlanul befolyásolja ezt (mi magyarok ebben mások vagyunk, ezt már korábban itt részleteztem). Ez mégis olyan, mintha mindenki csak van Gogh vagy Picasso rajongó lenne. Ennél azért sokszínűbb a dolog.
“Széleken kell támadni, mert a mai csapatok már tudnak középen védekezni, és ott amúgy is veszélyesebb labdát veszíteni”. 100-ból 100 alkalommal a széleken mindig több terület lesz -ez mindig is így volt-, ez nem rakétafizika. Meg amúgy is minden csapat a széleken támad. A védekező csapat is könnyebben megteheti, hogy befelé terel, mert a csapatok már-már automatizmusból se akarnak ott támadni. Az már más kérdés, hogy a topcsapatoknál a 100 milliós tükörszélsők sokat segítenek a szélső támadások hatékonyságán. “Hogy fogjuk zárni a kontratámadásokat, milyen lesz a rest-defence?” Igen, ha rugalmas vagy, akkor a kiszámíthatóság azonnal sérül. Támadjunk csak a széleken, mert ha ott veszítünk labdát az kevésbé probléma. “A játékosok nem fordulnak jól a sorok között ezért nem játszunk ott”. Nem mintha ezen kívül nem lenne még 157 megoldás arra, hogy a sorok közé jusson a labda. Ez megint egy jó példa arra, hogy alakítjuk a saját elképzeléseink szerint a narratívát. Van egy elképzelésünk, ezért már csak azokat a dolgokat vesszük észre, ami abba beilleszthető. Gondolkodási csapda 1.0.
A játékosok képességeihez kell alkalmazkodni, de nem úgy, ahogy mindenki reflexből mondja. A végén a legtöbb esetben az edző az általa megálmodott és elképzelt rendszerbe illeszt bele. Vannak csapatok, ahol láthatóan nincs jól 1v1-ező játékos, mégis szinte az összes támadás a széleken fut. Ellentmondásos ugye. Gondolkodási csapda 2.0.
A hibát keressük folyton. Hiba mindig is lesz, akkor is ha nyersz. És még az se biztos, hogy ha kevesebbet hibázol te nyered meg a mérkőzést. Miért kell akkor mindent a hiba szempontjából megközelíteni? Gondolkodási csapda 3.0.
Az ellenfél igazi gyengepontjait is nehezebb észrevenni, mivel a legtöbb csapat ugyanúgy játszik ellenük, ezért ugyanazon mozgások, megoldások ismétlődését fogod látni. Holott, bizonyos szituációk sokkal ártalmasabbak tudnának lenni, ezért az ellenfelek legutóbbi meccseiből ennek megfelelően és tudatosan kell felkészülni. Sok minden felszínre se tud kerülni az automatizálás által. Ugyanazokat keressük, ha van egy elképzelésünk, hogy merre akarunk bontani, azt fogjuk megkeresni és felnagyítani, tehát az ellenfél elemezése is inkább magunkról fog szólni, ami valahol természetes, de megint egy gondolkodási csapda. 4.0?
KONTROLLMÁNIA
Bármennyire is szeretnénk, nagyon sok kontrollálhatatlan dolog van egy meccsen. Az ellenfél attitűdje, a játékvezetés, a közönség, a pálya, az időjárás, a hangulat, a játékosok aktuális magabiztossága -részben kontrollálható, de az előbbi felsorolás elemei kivétel nélkül befolyásolják. Kívülről egy más meccset látunk, mint amik őt belül átélnek. Felülről, távolról meg főleg - ugye Luis Enrique? Nem ítélkezek, a kontrollmániás focihoz tökéletesen illik, hogy távolról, az érzelmeket kizárva akarod nézni a meccset. De szerencsére amíg foci a foci, ez is része. Ennek bizonyos része nem tanulható, bizonyos része tapasztalati úton jön. Miért akarok kívülről megmondani a játékosnak olyan dolgokat, amiket ők belül teljesen másképp élnek meg? Nyilván ez sem fekete-fehér, de nem lehet egyirányú a kommunikáció. És persze, vannak tökéletesen coacholható játékosok, akik mindent végrehajtanak. Akárcsak a társadalomban, a munkahelyeken, mindig lesz olyan, aki egy adott munkát elvállal csak azért, hogy a felettese pozitívabban lássa őt. A pályán is ilyen. Vannak, akik már annyira végrehajtóként tudnak játszani, hogy elfelejtenek gondolkozni és saját maguk lenni a pályán. Ez egy önkifejezési forma is kellene, hogy legyen. Ehelyett mindent az eredmény határoz meg. Ezzel nincs is baj, ez nem is fog változni, és így is marad. Azzal van a baj, hogy a világ el akarja hitetni velünk, hogy csak egy bizonyos úton juthatunk el az eredményhez. Mint ahogy a társadalomban is, ha bizonyos dolgoknak megfelelsz, akkor lesznek pozitív javaid. A pályán is. Elhittük, hogy csak egyféleképpen lehet eredményt elérni. Kontrollmánia. A világ egy hamis illúzióban tart, elhiteti, hogy a szabad döntés még sose volt ekkora, ehelyett olyan eszközöket ad a kezünkbe, amik a rabjává tesznek. Ez lenne a szabad világ?
“Az irányíthatatlanság egy intellektuális lehetetlenné vált, mert úgy fogjuk fel, hogy ez még egy olyan dolog, amit még kontrolláltunk, vagy nem tudunk kontrollálni, tehát egy kísérleti lehetetlen, mivel nem tudunk semmilyen érzékeny reakciót és kapcsolatot kialakítani vele, csak tehetetlenséget.” - Hartmut Rosa
Azt akarjuk, hogy minden meccs ugyanolyan legyen, ami ezáltal kontrollálható - bizonyos folyamatokat lehet automatizálni, de ettől még a meccsek különbözőek lesznek a már korábban felsorolt kontrollálhatatlan tényezők miatt. Viszont, mivel bizonyos automatizmusok bekerülnek, már egyből kontrollban érezzük magunkat. Ez egy hamis/fals érzés. Olyan mintha az adna nyugalmat, hogy minden nap ugyanazon az úton megyek munkába, amit tökéletesen ismerek, tudom, melyik a veszélyes kereszteződés. Ettől függetlenül egyből más lesz az utam, ha esik az eső, ha meleg van és szembe süt a nap, vagy netán ha van egy kiszámíthatatlanabb sofőr is az utakon. Hiába van egy kontrollált, változatlan egész, a váratlan ott van, amihez alkalmazkodni kell. Kontrollban is vagyok, meg nem is. Automatikussá tesz minket, az út egy rutinná válik és nem élménnyé.
“A foci nagyon sokat változott az edzéselmélet terén. Régebben az edzés sokkal inkább az alapokra fókuszált, könnyed játékok, labdabirtokló gyakorlatok, sokkal alapabb dolgok. A mai edzésmódszerek változtak, ami nem jelenti, hogy jobbak lennének. Amit én szeretek, és ahogy én interpretálom: arra meccsre próbálok gondolni, amit valóban játszani fogunk, és hogy hova helyezzük az erőforrásainkat. Ez a VB-n is látható volt. Nem volt probléma, ha váltani kellett. A futballunk eszenciája megmaradt ugyanannak, ugyanazokkal a játékosokkal, de bizonyos pillanatokban például a védekezést meg kellett változtatni, 3 védő vagy 4 védő, mert az ellenfélnek volt egy olyan játékosa, aki problémát tud okozni, és nem vagyunk hülyék, hogy ugyanúgy játsszunk tovább, mivel ha valaki problémát tud neked okozni, akkor nem játszhatsz ugyanúgy. “ - Lionel Scaloni
Nem csak úgy lehet nyerni, hogy mindent minden pillanatban kontroll alatt akarunk tartani. Hullámzó játékkal, folyamatos pulzálással is lehet, csak a szemünk nem ehhez van szokva, mert a “modern” irány nem ez. Olyan ez, mintha boxban is minden menetben arra mennél, hogy az adott menetet megnyerd pontozással, mindig kicsiket ütve, jól védekezve. Minden menetet dominálni akarsz, pedig néha lehet be kell kapni 1-2 ütést, kiismerve az ellenfelet, megvárva a nyerő ütés lehetőségét. Mintha nem a K.O.-ra mennél, hanem a pontozásos győzelemre. Ugyan, ki nézne így boxot?
Valahol olvastam, hogy a felkészültség produktívnak hat, de sokszor csak félelem, ami stratégiába van öltöztetve. Nem kell félreérteni, kellenek bizonyos stratégiai alapok, de minél inkább apró elemeire akarod azt bontani -hámozni, ahogy sokszor szoktam mondani-, az annál inkább kontraproduktívabb tud lenni.
A kontroll/irányítás paradoxonja: minél inkább kontrollálni akarod a pályán történt dolgokat, annál kevésbé fogod tudni. Mivel rájössz, hogy mennyi kontrollálhatatlan dolog van, a kontroll szándéka öncélúvá válik, és egy kis szegletben lehet, hogy kialakul a kontroll, de mivel a fókusz csak a kontrollálható dolgokra koncentrálódik, így a kontrollálhatatlan dolgok még inkább felerősödnek.
Bizonyos fokig megértem, hogy az edzők miért szeretnek egy adott, állandó játékot játszatni. Legyenek rendszeredzők, teljesen mindegy hogy hívjuk őket. Az előnye, hogy idővel megtanulják annak dinamikáját. Érteni fogják mik a kulcspontok abban az adott játékban, hogyan lehet belenyúlni a meccsbe stb. Tudják, mert már többször is megcsinálták. Mivel a változó kevesebb -amúgy nem feltétlenül, de ugye arra fókuszálnak, amire tudnak-, így összekötnek bizonyos folyamatokat, valamilyen tekintetben az akció-reakciók, következmények is összeállnak. Dehát mindez csak egy adott gondolati rend keretein belül történik. Mintha egy séf 4-5 fogáson kívül mást nem tudna tökéletesen elkészíteni.
Ez egy olyan játék ami nem megoldható, mert nem olyan mint egy képlet. Vannak megmagyarázhatatlan dolgok, amiket nem tudsz számszerűsíteni. Nagyon szórakoztató néha azt látni, hogy tökéletesen végigelemzett folyamatokban mindenki bemutatja milyen jól működik minden, eredménye mégsincs. “Pedig kontrolláltuk a meccset, de a semmiből gólt kaptunk”. Tehát akkor mégsem elég a kontrollálható dolgokat csúcsra járatni az eredményességhez?
“Minden amit azért teszel, hogy optimalizáld a munkádat, spórolj, vagy még több hatékonyságot facsarj ki belőle (és az életedből) ahhoz vezet, hogy megutálod azt.” - Nassim Nicholas Taleb: Skin in the game
A túlracionalizált világ is tele van megmagyarázhatatlan dolgokkal -elméletek vannak-, pár példa: deja vu, placebo hatás, miért álmodunk, sötét anyag és energia, az élet eredete, tudatosság, a víz tulajdonságának anomáliái. Minket körülvevő dolgok, mégsem tudunk rájuk pontos magyarázatot. 3 fontos tudományos elmélet/bizonyított tétel van, amely gyakorlatilag a tudomány limitjeit bizonyítja. Gödel ‘nemteljességi tétele’, amely szerint a rendszer nem tudja bizonyítani saját ellentmondásmentességét (még a tökéletes matematikai rendszerek sem teljesek). Úgy is lehet fogalmazni, hogy az adott rendszeren belül nem lehet választ adni a rendszerrel kapcsolatos bizonyos kérdésekre. A másik a ‘Turing megállási probléma’, ami szintén egy bizonyított korlát: nincs olyan általános algoritmus, amely minden programról megmondaná, hogy az meg fog-e állni (bizonyos problémákat sose lehet megoldani számítógéppel vagy algoritmussal). A harmadik pedig a ‘Heisenberg-féle határozatlansági reláció’, amely szerint bizonyos fizikai mennyiségek nem határozhatók meg egyszerre természetes pontossággal (ahogy valamit mérsz, az meg is változtatja azt). Egyszerűen fogalmazva, Gödel megmutatta, hogy nem minden igazság bizonyítható, Turing azt, hogy nem minden eldönthető, Heisenberg pedig, hogy nem minden mérhető egyszerre.
EDZŐK vs. JÁTÉKOSOK
A foci a játékosokhoz tartozik, nem az edzőkhöz. Adjuk vissza nekik. A jó játékost is a mögöttes eszme termeli ki, nem az edzők által beleerőszakolt elvek, koncepciók. A játék mindig változik és változni is fog. Körforgás jellemzi. Trendek ezért mindig is lesznek, hol erősebben, hol gyengébben, de nagyjából hasonló dolgok cserélődnek, mindig picit módosult/változó formában. Ahogy Rust Cohle mondja a True Detective első évadában: “Time is a flat circle.” De van ami állandó. Az eszme ami az egész mögött van.
Ilyen tekintetben elérkeztünk a humanoid foci korszakához. Ember kinézetű robotok játszanak. Akár ez is lehetne a címe: “üdv a humanoid foci korában”. De ennyire nem akartam túlozni, még megkapom, hogy dinoszaurusz vagyok, és hogy a foci még sose volt ilyen minőségi mint most. Ezt mondják a világról is. “Ennyi betegséget még sose tudtunk meggyógyítani.” És igaz is. “Olyan eszközeink vannak, amik jelentősen növelik az életkörülményeinket. A higiénia javul. Emelkedik a várható élettartam”. És hasonlók. Mégis. Egyre boldogtalanabbak vagyunk. Ezt hívják boldogság paradoxonnak. Folyamatosan elmagányosodik az ember. Arról nem is beszélve, hogy a depresszió egyre nagyobb népbetegség, gondolom nem véletlenül.
Merjünk szabadságot adni. Ez is egy edzői skill, feladat, csak egy teljesen más mint a megszokott -egy sokkal organikusabb formája. Ugyanúgy menedzselni kell, de nem úgy, hogy minden kontrollálva van. Egy nagyon fontos szó is van ebben: bizalom. Ha bízunk egy játékosban, sokkal több mindent ki tud hozni magából. Próbálkozzanak, nézzék meg hol lehet bontani az ellenfelet. Jobb oldalon, középen, vagy esetleg baloldalon? Variálják, legyenek kiismerhetetlenek. Lehessen a játékosoknak szabadon pozíciót és oldalt váltani, külső kontrollált instrukció nélkül. Lesznek ebből kiszámíthatlan dolgok? Persze. De ha elfogadjuk, hogy ezt nem tudjuk elkerülni, máris egy másik tudatállapottal állunk hozzá a meccshez.
Sokszor felmerül, hogy ha kevés a támpont, akkor a játékos nehezen tud dönteni, mert túl sok a lehetősége, nem tudja hova nézzen, hol keressen opciót, társakat. Egyrészt azért nem tud dönteni, mert nincs ehhez hozzászokva, mivel redukált és kontrollált döntési lehetőségekben nő fel, így amikor megnyílik a valósan szabad döntés lehetősége, azt nem mindenki tudja jól kezelni. Ezért kell jól felmérni a játékosok képességét, személyiségét, jellemét, és azt, hogy miben mozognak komfortosan. Merevebb gondolkodású játékosoknak segítenek bizonyos strukturális alapvetések, mert kell neki egy átláthatóbb rendszer, hogy tudja hova nézzen, ha hozzá kerül a labda. Ösztönösebb játékosokat viszont a túl sok információ zavar meg. Ha szabadabb döntésekben nevelkednek ki tudják alakítani a saját döntéshozatali útvonalukat, mechanizmusukat, mivel megtanulják, hogy számukra mi a komfortos.
A sok mozgással területeket lehet nyitni, ez nem csak a labda járatásával lehetséges. Sőt, a labdavezetés a terület- és szögnyitás egyik legjobb eszköze. Sebes Gusztáv így fogalmaz az 1955-s ‘A magyar labdarúgás’ című könyvében:
“A támadók taktikája általában akkor helyes, ha az ellenfél játékosai számára mindig tartalmaz újat, meglepőt, azaz: kiismerhetetlen. Az adogatások taktikája ennek következtében akkor célszerű, ha a körülményeket figyelembe véve változatos: az ellenfél nem tud előre felkészülni.”
Főleg ha úgy nézzük, hogy a védekezés főleg egy sablonjáték ellen nagyon automatikussá válik -és amúgy is, a védekezés tele van automatizmusokkal. Ha X akkor Y, ha Z akkor ZS és hasonlók. Sok mindenre megvan a válasz. Akkor miért nem csinálsz olyat, amire lehetetlen automatizmusokkal válaszolni?
Az előre megkomponált és programozott játékban a megtévesztő mozgások is leredukálódtak, legtöbbször annyit látunk, hogy a szélen lévő játékos visszalép & beindul -és vice versa. 1-1 játékos alkalmazza, de összességében csak ez van tanítva, semmi más. Ebből nyilvánvalóan nem lesznek váratlan megoldások a játékban. Megtévesztés a szemmel, a testtartással/testhelyzettel, lábtartással is lehetséges.
“Az a rendszer, amely a legkisebb bizonytalanságra is egyensúlyt veszít nem egy stabil rendszer.” - Nassim Nicholas Taleb: Antifragile
Megtévesztés. Fontos. Nem adni jeleket előre arról, hogy mi fog következni. Variálni a támadási pontokat. Persze lesznek típus megoldások, minden játékosnak - ha hagyjuk - van és lesz egyéni stílusa, amiből következik egy megoldási eszköztár, amit már lehet előre olvasni. Ezek pozíciósabb felfogásban jobban meg tudnak jelenni, ahol ismétlődő játékhelyzetek alakulnak ki. De mi van akkor, ha több játékost közel helyezünk egymáshoz, ahol az egyéni és kollektív gondolkodás még jobban tud érvényesülni? Váratlan megoldások fogják követni.
“Minden kutatást vezető és fejlődési intézmény tudja, hogy az igazi innovációkat, úttörő dolgokat nem lehet megjósolni és megtervezni. Ezek csak úgy történnek.” - Hartmut Rosa
A kötelező érintéses & érintésmegkötéses játék az egyik alapelemet vette ki. A cselt. A legtöbb játékos nem tud 1v1-ben cselezni. Nem volt rá szükség, hiszen edzéseken is csak érintésmegkötéses játékok vannak, passzolni kell minél gyorsabban, ahol értelemszerűen nem lesznek cselek. Abban szocializálódtak, hogy minél gyorsabban, minél kevesebb érintéssel kell játszani. Pedig, az egész érintésmegkötéses koncepció azon alapszik, hogy a rossz játékosok érintésszáma minimalizálva legyen = minimalizálva a hibát. Ha egy jó játékosból indulunk ki, akkor neki nagyobb valószínűséggel lesz minden érintése pontos, tehát nem kell minimalizálnom azt, mivel minőségi akció történik belőle. Akkor játssz kevés érintéssel, ha az indokolt. Aki lassan játszik arrogánsnak tűnik. Holott lehet csak a megoldásokat keresi és lelassít tudatosan. Megáll. Körülnéz. Tempót állít be. Ha sietsz, nincs idő körülnézni, minden automatikussá válik. De nem mert, ‘1 vagy 2 érintőben kell játszani folyamatosan’, ‘lassan járattuk a labdát’ és hasonlók. És tudom, ha végig egy nagyon magas tempóban játszol, előbb-utóbb elfárasztod az ellenfelet, akik hiába tudják mi fog következni, nem fognak tudni ellene mit tenni. Nagyon sokszor látjuk ezt. Ez viszont bizonyos szinten a védekezést is könnyíti, mert a védekező mozgásoknak is ki tud alakulni egy természetes tempója a meccs alatt. Viszont ha egy kiszámíthatatlan tempóval játszol, a védők sem tudnak ritmust, tempót fogni, vagyis a védők ritmusát meg tudod törni, akár azzal ellentétesen tudsz játszani. Nem csak magas tempójú akciókkal lehet gondot okozni. Néha az is működik, ha annyira lelassítasz, hogy a védők állnak, nincs dinamizmusuk, és hirtelen tudsz váltani a tehetetlenné vált/tett védők ellen. Csak ugye, nem ehhez vagyunk szokva. Azt halljuk a megoldás mindig az, hogy mindig mindent még jobban és még gyorsabban, pontosabban kell csinálni.
“Sokan mondják: A foci megváltozott, nincs többé grund. Sokat beszéltünk erről Aimarral. Többet kell dolgoznunk azon, hogy ki és hogyan tanít meg a dolgokat a gyerekeknek. Az edző ez esetben a grund. Ha folyamatosan azt mondom a gyereknek, hogy ‘passzolj’, ‘kétérintőd van’, elveszem a találékonyságát, amit a legjobban csinál. Korábban Argentínában mindig a játékszervezők emelkedtek ki. Na most, átjutsz 2 ellenfélen és azt mondják: ‘Passzolj.’ De hogyan? Átjutottam kettőn, gólt tudok rúgni, erre passzoljam le a mellettem lévőnek? Ha 4 játékost kell megvernie hozzá, engedjük nekik: ez a játékos fogja majd a különbséget jelenteni. Mi argentinok olyan futballkultúrából jövünk, ami a ravaszságról, cselezésről, kötényekről, kényszerítőkről szól. Ha joystickkal irányítjuk őket hibát követünk el.” - Lionel Scaloni
Ami a nehéz, hogy ez a játék teljesen más megközelítést, értékelést, elvárásokat igényel. A játék tempója teljesen más lesz, mint a legtöbb esetben, kevésbé dinamikus helyenként -mivel hullámzóbb a játék-, ami akár negatívan csapódhat le, pedig nem az. Miért kellene mindennek a megszokottnak lennie?
Egy példa: mennyire legyen széles a csapat? Nem lehet előre megmondani, függ a játékosaidtól és a meccstől is. Dinamikusan kell tudni ebben is változtatni. Ha van az ellenfélnek egy sebezhető szélsőhátvédje, vagy az adott meccsen az ellenfél szélsőhátvédje gyengébben játszik akkor butaság lenne azt nem megpróbálni kihasználni egy elszigeteltebb szituációban. Vagy ha éppen egy adott periódusban a csapat az egyik oldalon kezd el dominánsabban játszani, ott lesz szélességed. Nincs előre megírt tökéletes játék. Arra nagyon könnyű lenne reagálni. Megtanulom, ránézek, látom, módosítok, tovább. Automatikus. Robot. Unalmas. De egyszerű is. Hibától mentesebb. Más is ezt csinálja.
Merjük hagyni a játékosokat problémát megoldani és megoldásokat találni. Röviden erről lenne szó. Az se árt, ha hagyjuk a személyiségüket kiteljesedni. Ha valaki erősebb, én még nem leszek gyengébb vagy értéktelenebb, ezt nem szabad elfelejteni, bár a dominánsan jellemző hierarchikus és autoriter szemléletmód nem ad teret ennek.
A játékosoknak nem engedjük meg, hogy feltaláljanak, csak azt, hogy végrehajtsanak. Vagyis feltalálhatsz mindaddig, amíg az működik. Mennyire merne így bárki is vállalkozó lenni?
Ne kényszerítsd a játékosokat, hogy valamilyenek legyenek csak azért, mert az illik be a kívánt rendszerbe, optimális játékba, stratégiába, elképzelésbe. Ezt hívom a kategorizálás halálának. Címkézünk, az edző a saját elfogultságai által mindig azt fogja észre venni, amire fókuszál. Érthető, mert ha az edző mindig egy adott típusú játékot akar játszatni, a percepciója erre van kondícionálva, ezért rengeteg egyéb dolgot, lehetőséget nem fog észrevenni. Ez mondjuk a sematizálás során a játékosokkal is így lesz - megoldások észrevételének hiánya. Beleerőszakolunk játékosokat szerepekbe, feladatkörökbe, pozíciókba, csak azért, mert oda jobban beleillik, mint másba. Teszem azt, valaki egy kategóriának 60%-ban megfelel, jónak mondható, legyen. De mi lesz a maradék 40%-al? Nem segítene abban, hogy a játékos többet tudjon magából kihozni? Mennyi lehetőséget és minőséget veszítünk el ezzel?
Cherki gólpassza a Sunderland ellen. Viszahúzás & rabona. Guardiola kommentje jellemzi a mai játékot, lényegében azt emeli ki, hogy hatékonyan kell játszani és egyszerűen - mert az egyszerű nagyobb valószínűséggel hatékony. A megoldás neki mindegy, a lényeg, hogy jó legyen a kivitelezés és a hatékonyág. Az esztétika nem számít, ki se emeli. Nagyjából ez jellemzi a hozzáállást. “Nekem mindegy mit csinál, a lényeg hogy működjön.” Ehhez képest az év egyik legszebb gólpassza is lehetne. A nézőknek ez még számít, és ez a legfontosabb. De ez nem meglepő, Grealish-el is hasonló történt, aztán az Evertonban talán kezd magához térni. Egy cikkben olvastam ezt a hasonlatot róla: azon a folyamaton ment keresztül, amikor egy tehetséges művész kap egy stabil 8 órás irodai munkahelyet. A megélhetés megvan, de az eszencia elvész.
Emlékszem gyerekként kiket néztem és kiktől akartam inspirálódni: Ricardo Quaresma, Cristiano Ronaldo -amelyik még cselezett-, Ronaldinho, Robinho stb. Otthon gyakoroltam a trivelat, biciklicselt, rabonát és fake rabonát, elasticot…és még sorolhatnám. Persze, erre mondhatod azt, hogy igen, ez mind szép és jó, de szemfényvesztés. Értem, és valahol igazad is van. De senki se azt akarja imitálni, hogy áll egy helyben percekig, tolódgat szélességben, és várja hogy mikor jut el a labda hozzá. Vagy azt, hogy folyamatosan az ellenfél első vonala mögött mozgok, 20x megcsinálom a mozgást, majd 21x-re megkapom. Persze az élet más, nem úgy működnek a dolgok, mint ahogy azt gyerekként elképzeltük. Oké. Jogos. A mágiát viszont akkor sem szabad hagyni elveszni.
Néha azt érzem, teljesen kifordult magából a játék. A legtöbb érintése általában egy védő pozícióban játszónak -extrém esetben akár kapusnak- van. Valóban ők a legjobb játékosok a csapatban? A mindenáron strukturális előnyöket kereső csapat eljut oda, hogy a támadósorba védőket helyez el, mert abból lesz stratégiai előnye. Ezt értem. De valóban az fogja a minőségi támadó focit hozni, ha védők kerülnek gólhelyzetbe? Vagy védők kapják a labdát a sorok között? Arsenalnál gyakran előfordul, hogy egy 3-2-5/2-3-5-ben a támadó 5-ösből 3 játékos Calafiori-Merino-Timber/White. De egyébként a Chelseat vagy akár Intert is mondhattam volna példának. Mindent értek. Tudom milyen előnyei vannak. Bármennyire is szeretnéd elkerülni, váratlan helyzetek mindig lesznek. Biztos hogy az ellenfél kapuja előtt ők fogják ezeket a legjobban megoldani? Ahogy József Bozsik fogalmaz, ez a poszthumán futball. Olyan, mintha a galériák nem a műalkotásokról szólnának, hanem a szervezettségről, a terek tökéletes elosztásáról, az elrendezésről.
“Európában a gyönyörű focit túlzottan limitálják, a cselt, az elképzelést, a kreativitást, nagyon robotikus, tankönyvi. Lehet ott több a pénz, de a látvány egyre unalmasabb” - Memphis Depay
A Forma-1-ben is hasonló folyamatok mentek végbe. Nyilvánvalóan biztonságosabbá kellett tenni, főleg Ayrton Senna halála után erősödött fel ez a folyamat. De sokkal mesterkéltebb lett, pedig ez adta a sport eszenciáját, ezért tekintették a pilótákat hősként, mert minden alkalommal legyőzték a halált, hogy a leggyorsabbak legyenek. Előzés sokszor csak DRS-el történik. A variancia lecsökkent a biztonság érdekében, nincsen tankolás, ami váratlan eseményeket hozott, mivel benne volt a hiba -és nyilván a veszély- lehetősége. Nem csak arról szól, hogy ki a leggyorsabb. Arról is, hogy ki menedzseli legjobban a gumikat, az erőforrásokat, hiszen a motort sem lehet túlhajtani, mert bizonyos mennyiséget lehet egy éven belül felhasználni. Amikor viszont leesik az eső minden megváltozik. A tervezhetőség csökken, az egyéni tehetség fontossága megnő -egészen érdekes-, és hirtelen izgalmas versenyek lesznek. Nem véletlenül ezek az izgalmasabb versenyek és ezeket szeretik jobban a nézők.
Matías Manna, az argentin válogatott elemzője mondta: “egy barbecue party többet ér 20 videomeetingnél”. Azt gondolom az egész lényegét tökéletesen összefoglalja. Vagy persze használva egy szofisztikált ál-elitista megközelítést mondhatnám úgy is, hogy fontosak a mérkőzésen lehetségesen kialakítható pozíciós, számbeli, dinamikai, minőségi fölények is, amelyek a struktúrából fakadnak, de ne feledkezzünk meg a szocio-affektív előnyökről sem. Köszi szépen, de nem kell úgy beszélni mint egy akadémikus. Ha hagyunk ennek teret, a játékosok már nonverbális jelekből is érteni fogják egymást, ez a lényeg. És igen, merevebb játékban is vannak nonverbális jelek, de elég szomorú lenne, ha mondjuk egy házasságban a két fél közötti megértés megragadna azon a szinten, hogy egyikőjük tudja milyen kávét szeret a másik (de azt nagyon grammra pontosan kimérve tudja), és vice versa. Nem biztos, hogy hosszú távon sok izgalom lenne ebben.
Kísértetiesen hasonlít a jelenség a kommunizmusra. Az átlagosat fel akarjuk hozni, a jót pedig kevésbé jó szinten tartjuk, hogy csökkenjen a különbség. Úgy is mondhatnám, hogy az átlagos korszakát éljük, ne legyél kiemelkedő, de ne is legyél a szint alatt, hozz egy stabil és optimalizált, kiegyensúlyozott teljesítményt, mert ez segíti a legjobban az eredményességet.
Atléták a művészek helyett. Persze nem mindenki művész, ez így van rendjén. És nem mindenki lehet fizikálisan extra, bár abban egy bizonyos kor felett több fejlődési lehetőség van. Megint azt látjuk, hogy keresünk fejleszthető pontokat és azokat akarjuk maximalizálni. Benchamarkolunk, ennyit és ennyit kéne futni, különben te nem fogsz egy szintnek megfelelni. Mindenkire ugyanazt a sablont akarjuk ráhúzni. Bár mondjuk az oktatásban is ezt látjuk. Nyilván nem lehet mindent személyre szabni, de ugyanazt sem lehet mindenkitől elvárni. A kulcs a csapat karakterisztikáinak -legyen az személyiségbeli, fizikai, játékstílusbeli- jó egyvelege, ezt kell kialakítani. Vannak zongoracipelők, vannak sztárok. Jordan sem biztos, hogy 6 bajnokságot nyert volna Pippen nélkül.
IMPROVIZÁCIÓ
A tökéletesen gyakorolt mozgások és koncepciók megszállottsága. Amikor azzal validálod magadat, hogy igen, pont ezeket gyakoroltuk. Ennyi erővel gyakorolj mindent és utána Istent tudsz játszani, hogy “na igen, én megmondtam és ugye ezeket is gyakoroltuk”, “én tudtam, hogy az ellenfél itt és itt verhető”, és hasonlók. Nárcizmus. Aránytévesztés van. Hibapontokra kell felhívni a figyelmet, de a játék változó természete miatt nagyon sokszor egészen más helyzetek alakulhatnak ki. A kérdés, hogy adunk-e autonómiát a játékosnak arra, amivel ilyen esetben improvizálhat.
Oh, ha már improvizáció, hadd hozzak be egy filmes szálat. A rendező-színész dinamika sok tekintetben hasonlít az edző-játékos dinamikára. Martin Scorsese közismerten több szabadságot ad a színészeknek, mint az átlag, és sokkal dinamikusabban építi fel filmjeit. Igen, több improvizációt enged, és a forgatókönyvet is többször átdolgozza, hogy a színészekhez jobban illeszkedjen -azok után, hogy már velük próbál és egyeztet. Úgy fogalmaz: “a színészeknek időt kell adni, mire megtalálják a karaktert”. Egy kis statisztika, ha már eredményközpontúság: az ő filmjei kapták a valaha volt második legtöbb egyéni Oscar jelölést. Idéznék egy nemrég elérhetővé vált beszélgetésből közte és Leonardo DiCaprio között:
Leonardo DiCaprio: “You’ve said this many times as we’ve done films and worked on characters together very intensively, your trust in the ability to follow the actors’ instinct of what they feel that character may mean for them is kind of revolutionary. Marty said many times that plot is irrelevant to him. He wants to follow the soul of that certain character and all the plot mechanics or how things work out are sort of secondary…to be able to do that and see your trust in me through the years to take on certain characters and sort of follow that dynamic and push sort of plot points aside and go with the soul of the character has been extraordinary.” (“Sokszor mondtad már és sok filmen, karakteren dolgoztunk együtt elég intenzíven…, az a bizalmad a színészek ösztöneiben, hogy mit éreznek, az adott karakter mit jelent számukra egészen forradalmi. Marty többször elmondta, hogy a cselekmény nem fontos számára. Követni akarja az adott karakter lelkét, a cselekmény mechanizmusa és a dolgok összeállása másodlagos…az, hogy ezt megtehetem, és láthatom a belém fektetett bizalmad az évek során a karakterek megformálásában, és abban a dinamikában, amelyben a cselekményt félretéve mehetek a karakter lelkével kivételes élmény volt”)
Martin Scorsese: “The thing about plot is, yes we need the plot, but the plot will be there, we hope, we might fashion it as well as possible in the editing, but what you are talking about is really the more important elements. For example you take a film like Vertigo, if you just read the plot is absurd, but why do you keep watching it? It has something else. It’s cinema, it’s the performances, it’s the color, it’s the music, it’s the angles, there is something else going on, and we are looking for that something else constantly. It’s very hard to find a partner that could do that with you.” (A cselekményről, igen, kell a cselekmény, de a cselekmény megmarad, reméljük, majd ahogy szükséges alakítjuk a vágás során, de az amiről beszélsz, az igazán fontos. Vegyünk példaként egy filmet, mint a Vertigo, ha elolvasod, a cselekmény abszurd, de akkor mégis miért nézed tovább? Van benne valami plusz. A mozi, a performansz, a színek, a zene, a szöget, valami más is történik még, és mi folyamatosan ezt a valamit keressük. Nagyon nehéz olyan partnert találni, akivel ezt meg lehet tenni.”
Improvizáció. Csak mondok pár példát a filmtörténelemből erre:
-Robert De Niro: Taxisofőr - “You talking to me?”
-Marlon Brando: A keresztapa - nyitójelenet macskával
-Jack Nicholson: Ragyogás - “Here’s Johnny!”
-Robin Williams és Matt Damon jelenete : Good Will Hunting
-Matthew McCounaghey & Leonardo DiCaprio közös jelenet : A Wall Street Farkasa
-Robert Downey Jr.: Vasember - “I am Iron Man”
Elég ikonikus jelenetek. Főleg a színészek tették azzá. Na meg a rendezők, akik hagyták őket kibontakozni.
Vissza a focihoz.
Nehéz kreatívnak lenni, amikor ez a fő gondolkodás dominál. Miért? Mert ezek a gondolatok vesznek körül minket, lassan zsigeri szinten is, ezért nehéz a “dobozon kívül” gondolkodni -overfitting, emlékszel? Ha leülünk és tervezünk, szinte egyből ezek a megoldások jutnak eszünkbe. A játékosokra mennyire tervezünk? Részben igen, de azt is keretrendszerbe, egy struktúrába akarjuk elhelyezni. Nincs teljes szabadság. Ezt hívom úgy, hogy a szabadság illúziója. Szabadság van egy adott keretrendszeren belül. Olyan mintha megmondanám melyik szobába bújhatsz el ha bújócskázunk, de azt már te döntöd el, hogy a szobán belül hova bújsz. Meddig lenne élvezetes így játszani?
Improvizatívabb játékot el lehet érni teljes mozgási szabadsággal, távolságok csökkentésével, kombinációk gyakorlásával - a hatékonyságban valószínűleg lesznek különbségek, de a végére hasonló végtermék várható. Ha közelebb hozok játékosokat, ki fognak alakulni kombinációk a kisebb távolságok miatt. Ha kombinációkat gyakoroltatok, a játékosok közelebb fognak mozogni egymáshoz, hogy kombinálni tudjanak. Teljes szabadság azért sem fog jól működni, mert a játékosok akarva akaratlanul sok explicit tudást hoznak magukkal, amely befolyásolja a valós szabad játékot.
Persze, kell ebben az egyensúly, nem ‘A’ vagy ‘Z’ semmi. De nem is csak az ‘A’, ami a legoptimálisabb. A stratégia fontos mert el tud vinni egy pontig. Nem lehet mindent intuitívan majd organikusan ‘lesz úgy ahogy’ módon működtetni. Valamilyen tekintetben úgy is fog egyébként működni, de bizonyos dolgokban kell magasabb tudatosság és szervezettség.
“Az intuíció az intelligencia csúcssebessége”. - Jorge Valdano
Nemrég beszélgettem egy zenész barátommal, aki egyaránt játszik Pop és Jazz együttesben is. A jazz köztudottan improvizatív forma, a dalokban általában váltakoznak a fixebben megírt, és a szabadabb részek -de ez stílusfüggő. Ahogy fogalmazott, azért szereti ezt a műfajt, mert “ez izgalmas”. A folyamatos váltakozás egy sajátos érzést ad számára és a hallgatók számára is, hullámzó, amelyben van feszültség, majd annak az oldása. Ezzel ellentétben a populárisabb zene -pop- sokkal kiszámíthatóbb, inkább hasonlít egy egyenesre, mint egy hullámzó görbére: “az emberek nem szeretnek feszültségben lenni”. Arról nem is beszélve, hogy sok pop zene gyakorlatilag összesen 4 akkordból tevődik össze. Nem túl változatos. Ez mondjuk nyilván nem jelenti, hogy nincsenek jó popszámok, de jóval egysíkúbb forma. Akarva akaratlanul feljött az improvizáció működésének dinamikája. Az ő zenéiben általában előre meg van beszélve, hogy az adott improvizatív szakaszban ki a szólista, ki adja a ritmust, tempót, a többieknek őt kell figyelni és alkalmazkodni hozzá. Ő a főszereplő, őt kísérik a többiek, de a főszereplő dönthet úgy, hogy nem rá kell reagálni, hanem ő reagál a kíséretre, vagy a dal és a stílus függvényében akár le is mondhat a szólóról, kevesebbet játszik stb. De ez egy természetes, organikus folyamat is, ahogy egyre többet játszanak együtt megismerik egymás stílusát, és bizonyos dolgokat ezáltal már előre tudnak, ismernek. Ő is említette, hogy mivel például a dobost jól ismeri, tudja milyen ritmust ad és szeret, ezáltal neki is könnyebb az alkalmazkodás -látjuk a hasonlóságot ugye. Értelemszerűen, minél jobb vagy és minél magasabb szinten játszol, annál valószínűbb, hogy az improvizációd jobb lesz. Az improvizációhoz a gyakorlás skálázással, megírt szólók vagy rövid zenei mondatok (pattern) gyakorlásával történhet, ez adja a szókincset hozzá. Az improvizáció közben viszont már nem a gyakorolt mondatokra fókuszál, mert az kirántja a flowból. Az nem lesz őszinte. A túlzott tudatosság megakadályozza a flow élményt. Kiemelte, hogy természetesen itt is van az zenészeknek jobb és rosszabb napja: “amikor nincs jó napom, vagy nem érzem úgy igazán, hogy jól menne, akkor háttérbe vonulok és próbálok másokat előre tolni, támogatni”. Hidegrázás. A fociban is erről lenne szó. Persze kívülről sok minden megállapítható, de a játékos belső érzéseit senki se mondja meg, ha pedig autonómiát adunk a hasonló döntésekhez, teret tudunk engedni a hasonló dinamikákhoz.
ÉRZELMEK
A személyiség folyamatosan formálódik. Beszélhetünk egyáltalán személyiségről vagy formálódásról anélkül, hogy meglenne benne a küzdés? Valamennyire biztosan, de a társadalom egyre kevésbé díjazza, ha nem a normáknak megfelelően viselkedsz. Automatikus üzemmód, úszunk az árral, alkalmazkodunk az elvárásokhoz. A fociban is. Mikor látsz olyat, hogy egy játékos vagy edző őszintén nyilatkozik és nem a sablont mondja? A pályán is így van. Ne találj ki dolgokat, csak játssz a terv szerint. A válogatott foci még más, mint a klubfoci. Ott még az egyén(ek)ről szól. Szokták is mondani, hogy gyengébb a minőség, mivel nincs annyira megszerkesztve a játék, kevésbé dinamikusak a támadások -legalábbis a klubfociban a szemünk máshoz van szokva-, több a hiba, más a ritmus. Viszont sokkal több érzelmet tartalmaz, és ezáltal több emlékezetes pillanatot is ad.
Mindent számszerűsíteni akarunk, és nem tudunk mit kezdeni azokkal a dolgokkal, amit nem lehet. Az érzést, az érzelmeket. Ez tesz minket emberré. Mélyen legbelül mindenkiben ott van, de nem akarják, hogy ez előjöjjön. Ennyi erővel nézhetnénk sakkot úgy, hogy szuperszámítógépek egymással versenyeznek, mivel legutóbb 2005-ben volt, hogy az ember megverte a gépet. Azóta nem. A játékot megoldották. Mint amikor végigviszel egy single player FPS játékot. Vagy rosszabb esetben megnézed YouTube-on, hogy egy topjátékos hogyan tolja végig a játékot, megmutatva a legjobb stratégiákat, esetleg pontokat, ahol lehet csalni is. Huh, nagyon izgi így játszani. Magnus Carlsenre mégis szükség van. Pedig, ha optimalizálunk, van már nála jobb. Mégsem a gépet nézzük. Véletlen?
Az uniformizált gondolkodás miatt minden meccs hasonlítani fog egymásra, nem jegyzed meg. Könnyű fogyasztani, mivel az érzelmeket egyre jobban ki akarják zárni. Akár hang nélkül is nézheted. Ott lenni helyszínen még mindig más élmény. Sterilizálni akarunk egy interakciókban gazdag játékot.
A személyiség tölti meg a dolgokat élettel. A pályán más, mint az életben. Van aki ott tud igazán önmaga lenni, egy önkifejezési formának tekinti azt. Vagy ha nem is így, de teret ad magának a kibontakozásra. Nem mindenki tud ezzel mit kezdeni - ahogy ezt a világban is látjuk. Sokkal inkább terelni, segíteni a játékosokat a fejlődésben, de nem ilyen “kamu tereléssel” amit mindenki csinál. Oh, implicit módon úgy terellek ahogy nekem lesz jó. Én majd jobban tudom mint a játékos. Kitalálom helyette.
Ha fontosnak érzed magad a munkádban, akkor jobban fogsz teljesíteni.
Ezek a folyamatok és gondolkodásmód vezet oda, hogy a sikeren és a győzelmen kívül semmilyen egyéb érték közvetítése nem cél, maximum melléktermék. Az eredmény fontos, egyetértek. A siker is. De nem lehet csak ezt hajszolni. A győzelem az érték, semmi más. Tényleg csak ez lenne az élet? Csak az értékes, aki a legjobb valamiben? Az is érték, ha valakihez lehet kapcsolódni, ha barátságok, emberi kapcsolatok születnek, amelyek érzelmeket váltanak ki, aki példakép lesz, aki EMBERI. Nem tökéletes. A tökéletesség megszállottságából elegünk van. Az egy fals kép, hamis illúzió.
A lélek fontossága. Ki akarjuk ölni, pedig ez tesz emberré minket. Ettől leszünk érdekesek, emberiek. A tökéletlenségtől. A sok erőfeszítéstől, hogy elérjünk valamit. A gépnek, a hibátlanságnak nem lehet szurkolni, azt nem lehet szeretni, nem mutatunk felé érzelmeket -jobb esetben. Tudjuk, hogy tökéletesen működik, kihasználjuk, de nem tudunk kapcsolódni hozzá -hangsúlyozom, az egészséges psziché. Érzelemmentes.
ADATOK
Az adatforradalom is homogenizálta a gondolkodásmódot. Ha mindenki ugyanarról nézi ugyanazt az adatot - ha hiszünk az adatok validitásában és objektivitásában, de ez egy másik gondolatmenet-, akkor mindenki ugyanarra a következtetésre fog jutni. Hol a leghatékonyabb a játék, honnan érdemes lőni, honnan érdemes beadni stb. Optimalizál. A variabilitást csökkenti. Ha mindenki ugyanazt nézi - mindenki ugyanazt is fogja csinálni. A megközelítés paradoxonja, hogy ha mindenki ugyanazt a legoptimálisabb stratégiát követi, akkor mindenkinek nyernie kellene, tehát nem lesznek vereségek. Szerencsére ez nincs így, a foci a tökéletlenség játéka. Big data. De lehetne másképp gondolkodni ebben, legalábbis nekünk magyaroknak biztosan. A nyelvünk és gondolkodásunk alapján kellene. Ahogy Szent-Györgyi Albert is fogalmazott, mi is ugyanazt látjuk mint mindenki, de másra gondolunk.
Nyilvánvalóan nem vagyok az adatok ellen. Inkább az adat fetisizmust nem szeretem. A legtöbb adat felhasználása öncélú -ami nem az adat hibája persze. Adatokat sokan akkor használnak és úgy, hogy az őket bizonyítsa. A kontextust sokszor elmondják, ennek ellenére ritkán látom, hogy valóban jól lenne alkalmazva. Például, xG dynamics sokszor fontosabb mint a sima xG, a mérkőzés állása erősen befolyásolja a csapat viselkedését. Úgy is mondhatnám, hogy egy bizonyos futballértési szint felett úgy lehet manipulálni a kontextust és ezáltal az adatot is, ahogy szeretnéd, ahogy a te narratívádhoz használható. De ha jobban tetszik másképp akkor azt mondom, minél jobban érted a játékot, annál kevésbé lep meg az adat.
“Adatalapú döntéshozatal”, szól mindenhonnan. A modernizmus megszállottsága a racionalitással. Nyilván kell használni, mert segít eligazodni, sokszor tudja árnyalni a szubjektivizmust. Nekem is sokat segít, bár főleg nagyobb időtartamban vizsgálok dolgokat. Az értelmezése viszont nagyon törékeny, ahogy már írtam. Csak egy példa: orvostudomány. Azt gondolom egy elég jól definiált terület. Akkor miért van mégis az, hogy ugyanarról a véreredményről, MRI képről, vizsgálatról, ultrahang eredményről két orvosnak teljesen eltérő véleménye tud lenni? Merjünk használni az intuíciónkat, ez tesz minket emberré. Olyan, mintha az intuitív döntés egy szitokszóvá vált volna, és bárkit, aki adatot használ, már azonnal validálunk, hogy az a helyes gondolkodás. Arányok. Fontosak. Azáltal, hogy az információ mindenről azonnal elérhető, egyre kevésbé hagyatkozunk a megérzéseinkre. A tudományra alapozzuk egyre több döntésünket, egy dologról viszont elfeledkezünk: ‘a tudomány mai állása szerint’, szól ugye a kiegészítés minden tanulmány után. A tudományban történő változások kellően dinamikusak ahhoz, hogy ne erre alapozzunk mindent -valami ma még egészséges, holnap már káros, és fordítottja-, mégis univerzális igazságként tekintünk rájuk. Mindent tudunk, de közben semmit sem. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan evidens dolgok, amiken kár vitatkozni. De nem törékeny ez?
A Football Manager, FIFA, és ma már a fantasy football - mindezt a gurulós fociban, elképesztő- népszerűsödése azt hozta magával, hogy a teljesítményt számokra redukálta. Ez lesz populáris, érthető a médiában is. Nem mondom, hogy nem fontosak, nem szabad átesni a ló túloldalára sem. Korábban nagyon csak szakmai szemmel akartam nézni játékost, jól fordul, jól helyezkedik, nem néz körül eleget, beindulásainak üteme stb. stb., a végterméket viszont nem néztem eléggé, pedig ugyanúgy része a játéknak. Az a csatár/támadó, aki szakmailag megfelel, de valamiért nincs elég gól/gólpassza nem fog sose egy bizonyos szint felé érni. Kell a végtermék. De nem onnan kell csak megvilágítani a dolgokat. Rengeteg dolgot nem fogsz abból kiolvasni.
Az adat információ, de az információ nem tudás, és a tudás nem bölcsesség. Fontos: attól, hogy az információhoz kontextust teszel még nem lesz tudás, közel sem. Legtöbb esetben még mindig információ marad. Tudás akkor, ha a logikáját érted - A-t csinálok és az adat A’-t mutat róla. Vagy fordítva. Adatból szinte vakon megmondod mi történik a pályán, ez a tudás. A bölcsesség bizonyos összefüggések egyszerű, akár átvitt értelemben történő megfogalmazása. Utóbbira pár példa:
-ne cserélj szöglet előtt
-védőt ne cserélj, vagy csak ha nagyon muszáj
-középre nem fejelünk ki labdát
-2-0 a legveszélyesebb eredmény
-belső védő ne rúgjon 11-est
-2 ballábas belső védő nem jó megoldás - ellenben a 2 jobblábassal
-11-es párbajnál ne 5.-nek hagyd a legjobb rúgódat
-pozíciós támadásoknál nyomásból lesz a gól
-ha támadni akarsz ne csatárt hozz be, hanem 6-ost, aki labdát szerez neked (Cruyfftól)
-a jó pontrúgás alapjai: 1 jó rúgó + 1 jól fejelő céljátékos
-a jó csatár a hosszú kapufát támadja
-a jó belső védő az, aki befelé veszi át a labdát/befelé néz elsőre
-a jó belső védő testkontaktot alakít ki a 16oson belül, érzi a támadót
ALTERNATÍV ÚT/UTAK
A keretrendszer: a formáció, a pozíció, a szerepkör. Amennyiben egy játékosnak már más pozíciót adsz egészen másképp fog viselkedni attól függetlenül, hogy ezen kívül más információ nem hangzott el. Ezek a dolgok már önmagában a viselkedésre és attitűdre tudnak hatni. A formáció a csapat egészét és külső keretét adja, főleg védekezés szempontjából fontos, de a labdabirtoklásban mutatott viselkedésre is kihatással van. Nem cél, hogy két azonos poszton játszó játékos hasonló megoldásokkal oldjon meg játékhelyzeteket.
“A magyar játékszellem nem tűri el semmiféle játéksablon bilincseit” - Sebes Gusztáv: A magyar labdarúgás, 1955
Elfelejtettük az alapokat. Néha én is. Nézek egy játékos, látok egy meccset, és a percepcióm másra fókuszál. A kapus milyen lábbal, a belső védő hogy lép be, a támadó hogyan támad le és hasonlók. Hogy tessék? A kapusnak nem a védés az elsődleges feladata? A védőnél nem a védekezés a legfontosabb? A támadónál nem a támadójátékot kellene nézni? Persze ezek is fontosak, de annyira a komplexitás irányába -mindent is tudjon egy játékos- és felé mozdult el a piac és az igény, hogy elfelejtjük az alapokat. Nem vagyok ott, nem tudom mi történik, de az hogy Donnarumma azért nem felel meg egy PSG-nek, mert lábbal nem tökéletes szerintem kellően jellemzi ezt a jelenséget.
A döntés sokkal nyitottabb, több lehetőség, nem lehet egyértelműen és egyirányúan megmondani, melyik lenne az ideálisabb. Itt sokkal több akcióban lesz olyan, hogy egy jó döntés/passz/akció nem történik meg. Ezáltal ez egy sokkal nyitottabb folyamatot és megközelítést is igényel. Itt nincs értelme a legoptimálisabb döntésről beszélgetni. Itt a játékosok által preferált döntésről kell beszélni. Van, aki kicsiben szeret játszani, van aki többször néz mélyebbre stb., ezért hiába lesz mélyen egy opciója a kicsiben játszó játékosnak, nem fogja észrevenni, mert stílusából nem ez fakad. Ezen lehet dolgozni, de a társak összeszokása sokkal fontosabb, felismerni azt, hogy felesleges mélységben indulni olyan esetben, ha a társ stílusából egyáltalán nem jön az a megoldás. Ezt persze kívülről erőltethetem, elmondhatom 100x, hogy “de indulj be átlósan, mert ez egy mozgási jel volt, amit az edzésen is gyakoroltunk”, mégsem fog megtörténni. Nyilván, ez is a játékos hibája, mert nem csinálja azt, amit mondok. Nonverbális kommunikáció fontossága. És a barátságé. Lehet látni a pályán kik érzik jól egymást. Gondoljunk csak bele, amikor az utcára lementünk focizni, nem jobban megértettük egymást a legjobb barátainkkal? Nem is tudjuk megmagyarázni, hogy mik voltak a jelek, egyszerűen csak éreztük egymást. Erről van szó.
“Az edzőknek meg kell érteniük, hogy a játék sokkal inkább tartozik azokhoz, akik a pályán vannak, mint hozzájuk. A taktika és a pontrúgások fontosak, és foglalkozni kell velük, de anélkül, hogy időt venne el a szabad játéktól, mert a futball a csíny, a megtévesztés játéka. Az edzők számára a feladat, hogy megtanítsák a mechanizmusokat úgy, hogy a játékosok közben megtarthassák a pályán az érzéseiket, és ahogyan a játékot értelmezik. Az edzőknek nyitottnak kell lenniük -és veszíteni ebben a folyamatban-, hogy engedjék a gyerekeket végrehajtani és dönteni. Előtte és/vagy utána kell közbelépni, és nem közben. - Pablo Aimar
Az argentin válogatott tökéletes példája a humanista felfogásnak. Máshogy játszanak, mint a topcsapatok és válogatottak. Miért is? Más karakterisztikájú játékosaik vannak, és ahhoz alkalmazkodnak. Lionel Scaloni is elmondta egy 2023-as interjúban, hogy látja mik a trendek, szélsők szélesen játszanak, de mivel nekik nincsenek ilyen karakterisztikájú játékosaik, akik csak a szélen tudnának játszani, ezért ehhez alkalmazkodnia kell. A támadók belül játszanak, a szélességet szélsőhátvédek adják, a legtöbb támadásukat ezért középen vezet -pedig nincs is ott hely, hát ezt így hogy. És sokszor még Messijük sincs, mégis. Ezáltal az ellenfeleket sem szorítják be, mivel szélesen maradó ellentétes lábú szélsők hiányában ez sokkal nehezebb, mert a szélen más típusú akciók fognak ebből következni - röviden, teljesen más típusú testhelyzetek és átvételek jellemeznek egy szélsőt és egy szélsőhátvédet, utóbbi többet fog befelé vagy visszafelé labdát átvenni, ezért a védekező nyomás is nagyobb rajta. Így, amikor megbontják az ellenfelet sokkal több területre futnak rá és lendületesebbek a támadások is. Úgy is lehet mondani, hogy nem teszik túlzottan kompakttá az ellenfeleiket, sőt, inkább kinyitják őket. Az érzés, amikor őket nézed teljesen más. Nincs akkora nyomás, hirtelen ritmusváltásaik vannak. Azt szokták erre mondani, hogy a ‘semmiből lőnek gólokat’. Altatnak, lassítanak, aztán hirtelen váltás és bumm. Mondok még olyat, aki erre hasonlított. Na, kitalálod? Igen, a Real Madrid az elmúlt években. Főleg a BL-ben. Ebből a játékszervezésből és megközelítésből ez következik.
Nemrég vált elérhetővé egy interjú Scalonival, amit Jorge Valdano készített. Javaslom mindenkinek. Van benne szó vezetői stílusról, a fociról általánosságban, az argentin játékosokról és válogatottról, taktikáról. Bizonyos részeit már idéztem, a többit megpróbálom most kifejteni. Valdano kérdezte a csapat evolúcióját, mivel a Scaloni-éra elején picit másképp játszott a csapat. Scaloni is megerősítette, hogy védekezőbbek, direktebbek voltak, erősen hatottak rá azok a trendek az oroszországi VB után, hogy az átmenet a legfontosabb, és a gyors játékosok lesznek kulcsfontosságúak a jövőben, de rájött, hogy az argentin játékos nem ilyen.
“Lo Celso jól játszik, Paredes jól játszik, De Paul jól játszik, Palacios jól játszik, Messi jól játszik. Jól játszani annyit jelent, hogy összegyűlnek közelebb egymáshoz, asszociációkat próbálnak kialakítani. De ha sebességet kérsz tőlük, vagy 30-40 méteres passzokat, az nem illik hozzájuk.”
A vezetői stílussal kapcsolatban egy Ancelottival idézetet említett, amit imád:
“A játékosok összegyűltek, beszéltünk velük, és elmondták, hogy így komfortosabban érzik magunkat”
Hallgass a játékosaidra.
Scaloni folytatja:
Ha a játékosok ezt mondják nekem és látom, hogy valóban így van, akkor miért ne változtatnék? Nem fogom azt mondani: ‘csináljuk így, mert nekem edzőként ez jobb’. De a csapatnak eközben mégsem jobb. Ez a kulcs.
Nem olyan edző, aki ráerőlteti az elképzelését a csapatra, csak azért, mert azt jobbnak gondolja. A legfontosabb, hogy a csapatnak mi a legjobb.
Az interjú végén az európai és dél-amerikai focit hasonlították össze különböző szempontokból, ahol talán a legfontosabb mondat hangzott el:
“Nincs jobb vagy rosszabb futball.” - Lionel Scaloni
A változatos mozgások és megoldások a védőket is több döntéshozatalra kényszerítik, ezáltal megnövelve a hiba lehetőségét. A labda nélküli mozgások akkor célszerűek, ha egyszerre 2 védőt is zavarba hoznak -előttük, közöttük, mögöttük, mindegy-, ezáltal egy adott akcióba mindkét védő bevonódik, kommunikálniuk kell, amely során védekező váltási hibák kényszeríthetőek ki. Különböző típusú problémák elé kell állítani a védőket. Ne támadj ugyanúgy, kivéve, ha az a megoldás mindig működik.
Az edzőnek figyelnie kell az együttműködéseket, a szinergiákat, a pályán kívüli kapcsolatokat is. Olyan gyakorlatokat kell csinálni, amelyekben ezen dolgok megfigyelhetővé válnak. Ha leszabályozunk mindent, hogyan tudnának ezek a felszínre törni? Ha egy játékosnak a szabályokon kell agyalnia, “huh most 2 érintőm van, vagy 1?” és hasonlók, akkor valóban a játékra készítjük fel őket és lehetővé tesszük, hogy maguktól, netán együtt, közösen találjanak megoldásokat?
LEZÁRÁS
Ha szabadabbá tesszük a döntéshozatalt, abból olyan megoldások jöhetnek, amelyet se te, se az ellenfél nem vár. Minden olyan, amit te előre kitervelsz, az ellenfél számára is kevésbé lesz meglepő. A legnagyobb előny a pályán a kiszámíthatatlanság.
“Ha 2 játékos egyszerre ugyanazt a játékot látja, az szinte megállíthatatlan. Ezért túlértékelt az elemzés, a foci az érzésekről szól.” - Pablo Aimar
Na de akkor mi a megoldás egyszerűen megfogalmazva? Lépj hátra kettőt. Figyelj távolról. Nézd a játékosaidat, ki mit csinál, hogyan csinál, hova szeret mozogni, kivel érti meg jól magát. Keresd meg az erősségeit, arra fókuszálj. Miben jó, mit csinál jól. Gondold végig, hogy milyen poszton lehetne használni. Azon belül pedig milyen szerepkörben. Kik a legjobb játékosaid. Szervezd rájuk/alakítsd úgy a játékot, hogy minél több labdaérintésük lehessen. Ha van olyan játékosod, aki több dologban is kiemelkedő, adj neki még nagyobb szabadságot, hogy az erősségeit meg tudja mutatni. Ha valaki jó 1v1-ben és a sorok között is, akkor hadd mozogjon átlósan/szélességben egyaránt. Ha van jó 1v1 játékosod, akkor adjon többször szélességet, a csapat struktúrája is alakuljon ehhez. Ha jó kombinációk alakulnak ki 2-3 játékos között, vidd őket közelebb egymáshoz. Ha van egy jó befejező csatárod, akkor minél hamarabb juttasd el hozzá a labdát a 16-oson belül. Ha a szélsőhátvéded jó átlós bepasszokat ad, akkor ne told őt fel teljesen az ellenfél utolsó vonaláig. Tesztelj különböző kombinációkat, akár felállási formákat és szerepköröket. Akár legyenek aszimmetrikus felállások is. Variálva a csapat a szélességet. Egyszer legyen szélesebb a csapat, máskor szűkebb, a támadási irányokhoz illeszkedve. Egyszerűsíts a taktikai koncepciókon. Alakítsatok ki játékosokra alapuló jeleket. Edzéseken fókuszálj az együttműködésekre. Adj ezeknek lehetőségeket, hogy kialakuljanak. Tegyél nagyobb fókuszt az egyéni képzésre is, de nem izolált módon. Ne specializáld túl az edzéseket. Minimális számban használj érintésmegkötéseket. A legtöbb gyakorlatot úgy szervezd, hogy a legjobb játékosaidnak mozgási szabadsága legyen. Ha edzésen szabadabb döntéshozatalt engedsz kevésbé strukturált módon, a csapat döntési mechanizmusai is kialakulnak, egymás között is. Ez segítheti az organikusabb meccselést, amelyben a csapat külső kontroll nélkül is tud majd alkalmazkodni a változó helyzetekhez, akár intuitívan is. Figyelj meccs alatt, hogy hol sebezhetőbb az ellenfél és módosíts ennek megfelelően. Ha szükséges válts stratégiát és harcmodort a félidők között, mivel a mérkőzés elején teljesen máshogy kell támadni és védekezni, mint közben, vagy a mérkőzés végén.
Nehéz megállítani a változást, sőt, nem is lehet. Küzdeni sem lehet ellene úgymond, úgyis megtörténik. A világban is látjuk. Rengeteg olyan folyamat van, amivel nem lehet mit csinálni, megtörténik, ha tetszik, ha nem. Amit tudunk tenni, hogy egy alternatív utat járunk elfogadva a játékszabályokat. Azokat úgyse írhatjuk át, mások szabják. De azokban mindig van mozgástér és egy picit más úttal lehet tudunk újat mutatni. Vagy legalább olyat, amivel esetleg sokan tudnak azonosulni, akár csendben is. Nem mindenki lesz hangos, nem is kell elvárni. Kevesen akarnak mártírok lenni. Én se. Nem akarom, hogy a fentebb képviselt értékek és gondolatok öncélúak legyenek. Ez nem erről szól, de nem is akarom elfogadni, hogy csak egyféle út, irány, norma, mód lehet eredményes és sikeres.
Sokan, sok esetben sarkítják ki ezt a vitát a győzelem vs. esztétika gondolatra. Nem ide futnék ki. Az egyik legfontosabb a győzelem, ahogy írtam is, nem vagyok naiv. De a programozott játékon kívül van más módja is annak, hogy a játékosokból kihozzuk a legtöbbet.
Hiszek abban, hogy vannak más utak. Amelyek visszahozzák azt az őszinte örömöt, amiért oly sokan beleszerettek, beleszeretnek ebbe a játékba.
“A gépiessé vált munka csak tönkrement civilizációban képzelhető el, ahol a magas értékek elhomályosultak és a személyes szenvedély többé nem realizálható, a munka kollektív mechanikus mánia, ami félig narkotikum, félig őrület.” - Hamvas Béla: Öt géniusz
This text describes modern football accurately on the surface, but it fundamentally misidentifies the root cause. The game hasn’t become controlled because creativity has “died,” but because the cost of creativity has increased dramatically. In an environment where a single mistake can decide matches, seasons, and even careers, reliance on repeated patterns is not ideological conformity but a survival mechanism. Positional play is not an aesthetic choice; it is a forced response to aggressive, man-oriented defending and the speed at which turnovers are punished.
Claiming that “everything is planned and nothing is surprising anymore” is also a shallow reading of the game. Surprise still exists, but it is no longer produced through isolated moments of individual inspiration; it emerges through timing, speed, and collective synchronization. Pointing to players like De Bruyne, Messi, or Neymar as evidence of lost freedom misses the point entirely — they were not great because they escaped structure, but because they created advantage within it. If freedom alone produced creativity, chaotic and low-structure leagues would be the most creative environments in football. They are not.
The real issue is not that the game has become sterile, but that it is still being judged through the risk-reward logic of the early 2000s. Modern football does not reward romantic improvisation; it rewards intelligence that can generate difference inside repetition.
I agree with a lot of what you’re saying.
But I also feel that something else is going on underneath it. The way we talk about football ends up shaping the reality we think we’re seeing.
For me, the core of the game will never change. We can wrap it in different narratives (positional play, relational play, whatever labels we choose) but those aren’t the game. They’re languages we project onto it.
What exists on the pitch is opportunities for action that open and close. They are defined by the relationship between a player, their environment and the task in front of them.
That’s why I don’t think football has lost its soul. What’s at risk, maybe, is our ability to see it because we’ve become so attached to grids, models and explanations that we start mistaking them for the game itself.